|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 4 találat | lapozás: 1-4 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Lao-Ce 2005. június 25.Az idei könyvhéten összegyűjtött költeményeit jelentette meg a nyolcvan-egynéhány esztendős Monoszlóy Dezső (Ab Art Kiadó, Pozsony). Új verseivel jelentkezett Futás a ködben címmel Csoóri Sándor (Nap). A környezetvédő, festőművész, Lao-ce-fordító Karátson Gábor vaskos műve, Az ötvenhatos regény (Helikon) centrumában a forradalom áll. A marosvásárhelyi születésű, novelláival ismertté vált Dragomán György A fehér király (Magvető) című regénye a romániai diktatúrát idézte fel. A Vajdaságban élő Lovas Ildikó a kilencvenes évek széteső Jugoszláviájának barbár világát felelevenítő regénye, a Kijárat az Adriára (Kalligram, Pozsony). Lázár Ervin ezúttal ismert magyar mondák újramesélésére tett kísérletet A magyar mondákban (Osiris). /Bogdán László: Könyvheti újdonságok. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jún. 25./2005. november 17.Karátson Gábor egy évtizedig írta az idei könyvhétre Ötvenhatos regény címmel megjelent nagyregényét. Karátson Gábor joghallgatóként vett részt az 1956-os forradalom eseményeiben, letartóztatták, szabadon engedték, megint letartóztatták, végül elítélték, megtapasztalta a kádári börtönöket. Napló és vallomás, regényesítés és már-már dokumentarista módszerekkel való felidézések keverednek a könyvben. Karátson Gábor környezetvédő, a dunai gát nagy ellenzője, számtalan tömegmozgalom szervezője és szónoka, emellett ismert festőművész, de a kínai irodalmak és írás egyik magyar szakértője is. A nyolcvanas évek elején, a letargikus lengyel események hatására fordult el átmenetileg a valóságtól, és tanulta meg a régi kínai írást. Lefordította Lao Ce Tao te-king (Az út és az erény könyve) című alapművét. 2003-ra jelent meg három kötetben, ismét csak szerteágazó kommentárjaival a másik ősi kínai alapmű: A változások könyve, a Ji king… Regényeiben számtalan utalás található Az út és az erény könyvére és A változások könyvére, mint ahogyan utalások találhatók a környezetvédelmi mozgalmakra vagy a szerző Erdély iránti érdeklődésére is. Könyvének egyik bejegyzése szerint 2004. december 5-e örök gyászú nap, „amely után már semmi, de semmi nem lesz olyan, mint azelőtt volt, amely mélyebbre sodorta le magával történetünket, mint 1956. november 4…” /Bogdán László: Ötvenhatos regény. = Hargita Népe (Csíkszereda), nov. 17./2010. november 10.A nemzet én vagyok...Magyar az, aki helyesli azt a politikát, amelyet a kormányzat folytat, vagyis aki rám szavaz. A várva várt MÁÉRT kelet-közép európai aspektusban egyik legmeghökkentőbb mozzanata az volt, hogy a szlovákiai Híd-Most pártot a szervezők (azaz a magyar kormány képviselői) nem hívták meg az értekezletre. Az érv, miszerint a Híd-Most meghívása esetén olyan nacionalista szlovák, szerb, román, ukrán pártok is igényt támaszthattak volna a meghívásra, akiknek van egy-két magyar szavazójuk is, nem áll meg a lábán. Ezek meghívását ugyanis a mindenkori szervezők azzal utasíthatnák el, hogy ezeknek a pártoknak a politikája éppen azt zárja ki, amire a MÁÉRT törekszik, azaz a határon túli magyarokra jellemző többes identitások szabad képviseletét. A Híd-Most politikája azonban éppen a kölcsönösen vállalt többes identitás példaszerű megnyilvánulása, ennek keretében ugyanis nem csak a magyarok vállalják a szlovákokhoz és a Szlovákiához való kötődést, hanem a párt szlovák képviselői is a szlovákiai magyarsághoz, implicite az egykori és a mai Magyarországhoz való kötődést. Következésként, ha valakinek, hát nekik föltétlenül jelen kellett volna lenniük a tanácskozáson. Annál is inkább, mert a magyar kormány miniszterelnök-helyettese, Semjén Zsolt felvezetőjében hangsúlyosan Isten áldásában részesítette azokat a magyarországi kisebbségieket, akik kettős identitásukat vállalva anyaországaik állampolgárságát is felveszik. Sőt a nyugati diaszpóra vonatkozásában – nézetem szerint nagyon helyesen – még a magyar nyelv nem ismeretét sem tekintette a magyarsághoz való tartozás akadályának. A nemzeti érzelmek fenntartásának, illetve bizonyos nemzeti kultúrákhoz való kötődésnek a nyelvismeret hiánya valóban nem akadálya. Én például egy kukkot sem tudok kínaiul, de ez nem akadályozott meg abban, hogy a Lao Ce vagy Konfucius tanait illetve Csü Juan vagy Li Taj Po költeményeit, s ezáltal a kínai kultúra jelentős részét gyerekkorom óta a sajátomnak is tekinthessem. (Igaz, emiatt még nem fogok kínai állampolgárságért folyamodni.) Az azonban mindenképpen meglepő, hogy az állampolgárság odaítélésénél már nem elegendő a felmenők egykori magyar állampolgársága, a magyar kultúrához és államhoz való ragaszkodás, hanem a magyar nyelv ismerete is megkívántatik. Igaz, hogy nem sok értelme lehet a magyar állampolgárságnak, ha valaki a magyar nyelvet nem ismeri vagy nem szeretné elsajátítani, de ezt okosabb volna a kérelmezőkre bízni. Jogos az ellenvetés, hogy ezzel olyan románok, szlovákok, szerbek is magyar állampolgársághoz juthatnának, akiknek felmenői egykor a magyar királyság feldarabolásában meghatározó szerepet játszottak. Úgy vélem azonban, az a kár, amelyet ezek az újdonsült állampolgárok Magyarországnak okozhatnak, jóval kisebb, mint az a haszon, amit a határon túli magyar kisebbség és a többségi államok népessége közti közeledés vonatkozásában hajthatnak. Ahogyan Rudolf Chmel szlovák miniszterelnök-helyettes is többet használhat a szlovákiai magyarságnak, mint az értekezleten meghívottként jelen lévő Magyar Koalíció Pártjának teljes tagsága. Ha a nyelvismeret a nyugati magyarok esetében nem kritérium, a környező államok magyarjai, illetve nem-magyarjai esetében miért válhat kizáró kritériummá? A magyarsághoz való tartozásnak vagy kötődésnek egyetlen kritériuma lehet, az egyén szándéknyilatkozata. Ha valaki magyar identitásúnak (vagy annak is) vallja magát, azt a magyar állam el kell hogy ismerje magyarnak (vagy magyarnak is). Sajnos, Semjén miniszterelnök-helyettes úr a fogalmi zavart még fokozta is, azt állítván, hogy nem minden magyar, ami magyarul van. Ami egyben azt is jelenti, nem mindenki magyar, aki annak mondja magát. Ez pedig azt jelenti, hogy az önmagukat magyarnak mondó nem-magyarokat meg kell különböztetni az önmagukat magyarnak mondó magyaroktól. Hogy melyek a megkülönböztetés kritériumai, arra nem kaptunk közvetlen választ. A Híd-Most-nak a MÁÉRT-ról való kizárása azonban nyújt némi eligazítást a kérdésben. Magyar az, aki helyesli azt a politikát, amelyet a kormányzat folytat, nem magyar az, aki helyteleníti. Magyarán: magyar az, aki rám szavaz. Punktum. Ez pedig, enyhén szólva, kockázatos elgondolás... Bíró Béla, Új Magyar Szó (Bukarest) 2017. április 11.Jelek, képek, jelképekKassák Lajos, Hamvas Béla és Tamási Áron emlékét idéző képzőművészeti kiállításnak nyújt otthont 2017. március 30-tól április 30-ig az Apáczai Galéria. Az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesülete (EMME) Székely Géza vezette kolozsvári csoportjának szervezésében megnyílt tárlaton ötvennégy művész hatvanöt alkotása tekinthető meg. „Az ember ott kezdődik, hogy teremt valamit, ami nincs. Valakinek lenni a semmiből. Nem a legkisebb, hanem a legnagyobb ellenállást keresni. Csak azt érdemes megcsinálni, ami lehetetlen.” Ezt Hamvas Béla mondta, de mondhatta volna Kassák Lajos is. És nem csak azért, mert mindketten Felvidéken látták meg a napvilágot, kerek tíz évnyi különbséggel, utóbbi 1887 március 21-én, Érsekújváron, előbbi 1897 március 23-án Eperjesen. Sőt mondhatta volna az ugyancsak 120 évvel ezelőtt, a székelyföldi Farkaslakán született Tamási Áron is. Hiszen nem csak teremtettek ők mindhárman, hanem megvalósították a majdhogynem lehetetlent is: merőben más, merőben új világot teremtettek irodalomban, művészetben, s a gondolkodás tudományában. Tették pedig ezt nem csekély ellenállásba ütközve, de mindvégig egyenes gerinccel és feltartott fejjel. Kassák a lakatosinasból lett világ-járt européer költő, író, lapszerkesztő, képzőművész, a magyar szabadvers megteremtője, az avantgárd élharcosa, az absztrakt festészet hazai úttörője és világviszonylatban is fontos képviselője valamennyi izmusba belekóstolt, hogy aztán aktivizmus néven a sajátját is megalkossa. Olyan kimagasló személyisége ő kultúránknak, akiről Illyés Gyula se többet se kevesebbet nem állított mint azt, hogy „ahol ő ült és beszélt ott mindig Európa közepe volt”. Való igaz. Képarchitektúrája mai napig újszerűen hat, a konstruktivizmus századunkban is virágkorát éli. Emberi nagyságával, meg nem vesztegethető jellemével kapcsolatban pedig Vészi Endre úgy vélte: „magatartásával is tanít” . Megállapítását Lengyel Balázs is alátámasztja, aki szerint „Kassáknak magatartása a remekműve”. Amit pedig Hamvas Béla tett a 20. századi magyar kultúrában, a hagyomány és az avantgárd együttese terén az nem csupán Forradalom a művészetben hogy az ő szavaival éljek, hanem forradalom a gondolkodásban és forradalom az emberi tartásban, magatartásban és kitartásban. Egyszóval hamvasizmus. Amely megkerülhetetlenné vált a hatvanas, hetvenes évek új avantgardista irodalmi művészeti törekvéseiben, hogy aztán alkotója egyenesen kultuszszeméllyé avanzsáljon és a mai napig befolyásolja a közgondolkodást. A hite és meggyőződése valamint Lukács Györggyel folytatott polémiája következtében annak idején háttérbe szorított író, filozófus, esztéta könyvtárosi állását elveszítve kertészként és raktárosként alkotta meg hatalmas és komplex életművét, „az ébresztő elemek folyamatos sorát”, állította fel saját életét is meghatározó sorsképleteit. Hérakleitosszal, Buddhával, Lao-Ce-vel, Shakespeare-rel gondolatközösséget vállalva nem véletlenül vallotta, hogy „az ember sorsa jelleme”. Ez a jellem pedig, mármint az övé, nem ismert megalkuvást. Akkor sem, amikor a háborúban élete kockáztatásával mentette meg a felügyeletére bízott zsidó munkaszolgálatosokat és akkor sem, amikor a mellőzést vállalva következetesen kitartott a rendszernek nem tetsző elvei mellett. Tamásival kapcsolatban pedig engedtessék meg egy személyes vallomás. A nyugati határszélen születtem, a Székelyföld egyfajta Antarktisz volt számomra, ahol sohasem jártam, de tizenéves fejjel belebotlottam Ábel rengetegébe, ami valósággal elnyelt. Olyannyira, hogy Tamási és székelység imádatomat osztálytársaimra is rákényszerítve, a tanórák szünetében, egyfajta, akkor még ismeretlen olvasásmaraton keretében, lassacskán az egész regényt felolvastam. Lányosztály voltunk, íróba, Ábelbe, vadonba, mindannyian beleszerelmesedtünk. Hogy aztán később megtudjam: 1956 szeptemberében Tamási Kolozsváron járt és a bolyaisoknak tartott előadásában már éreztette a forradalom előszelét. Irigyeltem is érte a bolyaisokat: a személyes találkozásért és a hallottakért. Nekem már csak a Babes-Bolyaiból jutott. De szerencsére abból is, amit ez a 20. századi rousseau-ista – ahogyan Hegedűs Géza nevezte Tamásit –, novelláiban, regényeiben lelke mélyéből fakadó őszinteséggel, folklorisztikus mélységgel, hamisítatlan székely humorral és esetenként romantikába hajló sajátos mondatfűzéssel tudomásunkra hozott. S amiért egyszersmind a magyar irodalom élvonalába került. S akkor most lássuk hogyan is hatottak jeleikkel, képeikkel, jelképeikkel, írásaikkal ezek a peremvidéki, de a magyar szellemi életben központi szerepet betöltő, még a 19. században született személyiségek a 21. század képzőművészeire, művészpedagógusainkra. Itt van mindjárt a kiállítás egyik kiemelkedő alkotása, Hunyadi László Tamási-plakettje. A szobrász személyesen is ismerhette az írót, sőt , annak idején, képzőművészetis diákként akár halhatta is 56-os kolozsvári beszédét. S ugyancsak Tamási Áront idézi Matei Lászlónak az író gyerekkori élményeit felelevenítő, Bölcső és bagoly című, regényes életrajzából ihletődött, azonos címet viselő digitális grafikája valamint Simon Zsolt Emlék a rengetegből című míves triptichonja. Egyébiránt a modern technikával készült alkotások egyre nagyobb teret kapnak az EMME-tárlatokon. Közülük is kiemelkedik Petca Ovidiunak visszafogottan nemes eleganciájú, mély értelmű, Hamvas Béla filozófiáját eszünkbe juttató Ellenbenyomások XXX. című munkája, valamint Haász Ágnes Labirintusa és Mira Marincas Diptichonja. Mint általában, most is könnyed játékossággal fűszerezett drámaiság jellemzi Forró Ágnes pasztelljét. A hamvasi kettősségből eredeztethető, sírva nevető, nevettető bohóc tematikája már önmagában is megköveteli a hasonló interpretációt, amit a művész egyedi stílusjegyei hitelesítenek. Immár markánsabb vonalvezetésű, állandó jelzőinek köszönhetően akár játékosnak is mondható, de szintén drámaiságba torkolló munka Sipos László Noé bárkája a galambbal című, élénk színvilágú, megkapó olajképe. Gally A. Katalin Mozart-muzsikát idéző Lacrimosója gyönyörködtet és meditálásra késztet akárcsak Fátyol Zoltán Két figurája és Kozma Rozália Görög illúziója. Hamvas Béla szellemujját vélem felfedezni Starmüller Katalin aranyba öntött Egő csipkebokrában és ugyancsak Hamvas ihletésű Koncz-Münich Judit In vino veritas című olajképe. Kőmíves Andor két kis műremekét, az Újrahasznosított történet címűeket pedig az absztrakt festészet gyöngyszemeiként értékelhetjük. Máthé László Emlék című olajképe viszonylag kis mérete ellenére is egyfajta monumentalitást sugall olyannyira, hogy visszafogott színvilága dacára is kiugrik, felhívja magára a figyelmet. Tompos Opra Ágota égő vörösbe fogalmazott Jel- és képörvénye viszont éppen tekintet csalogató színeivel és dinamikus formaritmusával hat erőteljesen, akárcsak Szabó Attila Táj-képe és ifj. Starmüller Géza Túlsó című munkája. Elegáns tálalásban tekinthetjük meg M. Lovász Noémi Gulágot idéző, formailag és színvilágában is találó Jelképeit, Nagy Endre kollázsait valamint Nagy Tibor és Suciu Katalin Mária Hamvas Béla-képi átiratait. És érdemes elidőzni Adorján Ilona pasztellje, Essig Kacsó Klára akvarellje valamint Balló Andrea és Breznay András olajképei előtt. A csilingelő hegyi források tisztaságát juttatja eszünkbe Tudorán Klára míves textilkollázsa s a földtörténet patinás világát fogalmazza kerámiába Koncz-Münich András. Most sem hiányoznak a tárlatról szeretett, idős mestereinknek Gedeon Zoltánnak és Pócsai Andrásnak a munkái, valamint az EMME-tárlatok állandó résztvevőinek Ábrahám Jakabnak, Ábrahám Imolának, Boár Szilviának, Boros Györgynek, Drozsnyik Istvánnak, Durucskó Zsoltnak, Éles Bulcsúnak, Kentelki Gábornak, Keszthelyi Györgynek, Kovács Gézának, Molnár Imrének, Siska Szabó Hajnalnak, Subicz Istvánnak, Vincze Lászlónak, Vízi Katalinnak az alkotásai. És örömmel fedeztem új neveket a kiállítók között, mások mellett Sepsi Józsefét, Simonfi Timeáét, Horváth Leventéét. Amit pedig Székely Gézának köszönhetünk, az nem csupán a kiállítás ötlete és fáradtságos munkával járó megszervezése, hanem az a tökéletes kassáki adaptáció is, amellyel monotípiában és fölöttébb igényes rézkarcban adózott a magyar avantgárd megteremtője emlékének. Kassák szellemiségében rajzolta meg Én-képét és fogalmazta meg az újjászületés, az öröklét szimbólumát Főnix énem című munkájában, amellyel joggal teszi fel a pálmát a jelenlegi EMME-tárlatra. Németh Júlia Elhangzott 2017. március 30-án, az Apáczai Galériában, a Jel-kép című kiállítás megnyitóján. Szabadság (Kolozsvár) lapozás: 1-4
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
